Tavaly mindenki Bon Iver új albumát ünnepelte, miközben azon töprengett, hogyan válthatott ki egy végtelenül puritán, csendes-ülős, erdei kunyhó-album ekkora elismerést. A válasz talán épp a letisztultságban és a hihetőségben keresendő, meg persze a Kanye Westtel való közreműködésben, de ez már más tészta.

A portlandi Laura Gibson távolról sem kap annyi rajongói levelet, mint a szakállas dalnok, ám ettől még legalább olyan varázslatos és magát a lelki meztelenségig lecsupaszító. A The Decemberists földije eddig két albumot nyújtott át. A 2006-os If You Come To Greet Me-t három évvel később követte a Beasts Of Seasons, most pedig - újabb három esztendő elteltével - megkaptuk az új stúdióalbumot.

A Laura Veirs-szel is többször dolgozó dalszerző-előadónő a La Grande-dal egy tipikus melankolikus, meditatív americana albummal tért vissza, mely a botladozó, folkos gyökerek mellett a kontinens "másik arcát" is igyekszik bemutatni. Így az akusztikus (gitár, zongora, fafúvósok), tábortűzi felszín alatt sokszor bizony sötét, hátborzongató mélység húzódik. Néha egészen az az érzésünk, mintha valami detektívfilm zenéjét hallgatnánk, különösen a csapongó dobokkal, libabőröztető vonósokkal és félelmetes suttogással operáló címadóval vagyunk így.  A La Grande minden kávéházi, álmos hangulata ellenére is furcsán fenyegető.

A poroszkáló dalok többször a Calexico vagy épp az Arcade Fire hatását mutatják. A lemezen ugyanakkor nem a hangszerelés, hanem az énekhang az, ami külön figyelmet követel. Laura Gibson érzékeny, érzelemgazdag, patetikus előadása csak Joanna Newsomhoz mérhető, ezzel együtt néha úgy hangzik, mint valami huszadik század eleji bárénekesnő.

A La Grande hegyeket ugyan nem mozgat meg, de remek társ lehet magányos téli estéken.